Wednesday, July 23, 2008
híradó
There's blood in my mouth 'cause I've been biting my tongue all week
én a számat tépkedem. egyfolytában. már fájósra tépkedtem.
I keep on talkin' trash but I never say anything
háthát. ilyen ez... makogás.
And the talkin' leads to touchin'
and the touchin' leads to sex
and then there is no mystery left
no comment. cseresznye. a talkingon múlik.
I know I'm alone if I'm with or without you
but just bein' around you offers me another form of relief
ez már csak ilyen. van létjogosultsága az önkínzókörömnek.
When the loneliness leads to bad dreams
and the bad dreams lead me to callin' you
and I call you and say "C'MERE!"
nahát. a lonelinesst pedig nem kivédhető.
'Cause you're just damage control
for a walking corpse like me - like you
ennyi macskakörmöt! láthatatlan valamit, amitől. átlátszók vagyunk. átnézünk egymás szemén, ami mögött ott a behúztott a függöny. hogy ne lássunk be. neither me, nor you.
'Cause we'll all be
Portions for foxes
megint a rókás dolgok...
There's a pretty young thing in front of you
and she's real pretty and she's real into you
and then she's sleepin' inside of you
tükör. nyitott szem, nyitott függöny.
and the talkin' leads to touchin'
then touchin' leads to sex
and then there is no mystery left
nincs talking.
And it's bad news
I don't blame you
I do the same thing
I get lonely too
mérisne bazzeg? jószívű kínlódások.
And you're bad news
My friends tell me to leave you
elrángatnak. megkötöznek.
That you're bad news
Baby you're bad news
and you're bad news
I don't care I like you
and you're bad news
I don't care I like you
I like you
I don't care I like you
I like you
20:55 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this | Tags: mm, szinkronhang
Thursday, June 26, 2008
törődöm
15:30 Posted in belül | Permalink | Comments (4) | Email this | Tags: mm, cikkanás, szeretés, mutáns világ
Monday, June 16, 2008
Mikkamakkám :)
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé. És már kopog is, kopp. kopp.
Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. "Rossz jel, hű de rossz jel!" - gondoltam. Nézek a dombhát felé. Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna. De hova?
Az meg ott már lépni készült. Na, néztem riadtan, mindjárt a Ráday-kastély tetején lesz.
S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő. Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. Aszerint, hogy éppen ki nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az ajtót. Na, mondhatom! Még az állam is leesett. Egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, a lábán ormótlan bakancs lotyogott-kotyogott. Már nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: "Kicsoda ön, uram, és mit akar?" - de nem jutott rá idő, mert az ott kint rám kiáltott:
- Fussunk!
Eszembe jutott rögtön a Szomorúság. Hej, lehet, hogy már ott kipeg-kopog az ablakomon! Nosza, neki a lépcsőháznak! Ropogott a cipőnk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz, csisszent-csosszant, aztán megint ripp-ropp, klipi-klapi. De a második fordulóban észbe kaptam. Megálltam.
- Hiába futunk. Úgyis elkap.
Megállt a nagy bakancsú, és szelíden rám nézett.
- Mikkamakka vagyok - mondta. - Hallottál már rólam?
- Még nem.
- Akkor most majd hallasz - hadarta. - Fussunk!
Most már nem aggályoskodtam. Futottam. Ha egyszer Mikkamakkának hívják, nem lehet akárki. Futottunk végig a falun, ahogy a lábunk bírta. A szembejövőknek kikerekedett a szeme láttunkra. Nicsak, itt fut egy medveforma férfi meg egy gyerekforma macska! Ettől elnevették magukat. A nevetés ránk is ránk ragadt, a réten már nevetve futottunk.
- Az ott a Négyszögletű Kerek Erdő - mutatott előre Mikkamakka, s tudtam, ha benn leszünk a fák közt, már meg vagyok mentve.
Bent az erdőben aztán kiszuszogtuk magunkat, s megfordultunk. Lássuk csak, hol az a Szomorúság! Ott volt mögöttünk. De már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd.
- Köszönöm! - mondtam Mikkamakkának.
- Ne köszönd - nevetett Mikkamakka -, ez a dolgom. Most egypár napig itt laksz velünk a tisztáson, s meglátod, utána nem lesz semmi baj.
- Mi az, hogy veletek? Kikkel? - kérdeztem, miközben elindultunk egy ösvényen az erdő belseje felé.
- Jó társaság, ne félj! - mondta Mikkamakka. - Elsőnek ott van mindjárt Bruckner Szigfrid.
- Az kicsoda?
- Hej, micsoda nagy hírű oroszlán volt! - nézett rám Mikkamakka. - Nem hallottál róla? Artista, főzsonglőr, bűvész, bohóc, balett-táncos. Versengtek érte a cirkuszok.
- Aztán?
- Aztán? - mormogott Mikkamakka. - Aztán megöregedett. Meglassult, meggörbedt, meggyengült. Csak a nagy hangja maradt a régi.
- Nagyhangú?
- Az, az, nagyhangú. De bárcsak mindenki úgy lenne nagyhangú, ahogy ő! Majd meglátod.
- Hogy került ide?
- Öreg volt, nem kellett már senkinek. Rá se néztek a cirkuszigazgatók. "Mit akar ez a kivénhedt fráter?!" - azt kérdezték. Ő meg szomorkodott, csavargott, kujtorgott. Egy szép este kint ült a város szélén, potyogtak a könnyei.
- S akkor jöttél te - mondtam.
- Igen - nézett rám Mikkamakka -, mondtam már, hogy ez a dolgom. Jöttem, és elhívtam ide a Négyszögletű Kerek Erdőbe. Azóta is itt él.
- Kettesben veled.
- Dehogy kettesben. Itt él Ló Szerafin is, a kék paripa. Ő, tudod, kéknek született. Ami nem csoda, mert Ló Szerafin lócsoda. Vagyis hogy csodaló. Csakhogy az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé. Mosták, dörzsölték, szappanozták, sikálták szegény Ló Szerafint. Persze kék maradt. Erre befestették szürkére, pejre, feketére, sárgára. De egykettőre levedlette a festett szőrt, és újra kéken ragyogott. Akkor aztán minden kezdődött elölről. Majd náthát kapott szegény Ló Szerafin a sok mosdatástól. Megszökött hát, s nekivágott a világnak. Bujkált, vándorolt, igen szomorú volt.
- S akkor jöttél te.
- Igen - mondta gyorsan Mikkamakka. - Meg aztán itt lakik Aromo is.
- Hát ő?
- Aromo nyúl. Ugrifüles, nagyeszű. Úgy is hívjuk: fékezhetetlen agyvelejű. Ő meg, tudod, kint lakott a mezőn. Szabad foglalkozású nyúl volt. Káposztaszakértő. Egyszer hoz ám neki a postás egy levelet. Azonnal jelenjék meg itt meg itt, ekkor és ekkor, mert köteles elvégezni a nyúlfutástanfolyamot. El is ment szegény. Egy nagy épületre ki volt írva, hogy Nyúlfutást Oktató Főtanfolyam. Oda kellett mennie. Egy bizottság elé vezették. Kövér, pirospozsgás urak ültek a bizottságban. Aromo éppen mondani akarta, hogy minek tanulja ő a nyúlfutást, amikor. de a főkövér már rá is reccsent: "Na, fusson egy kört!" Aromo futott. "Rettenetes! - sopánkodtak a bizottság tagjai. - Hogy dobálja a farát, micsoda rossz lábtartás, ezt a gyenge technikát!" Aromo megint mondani akarta, hogy hiszen ő nyúl, de nem engedték szóhoz jutni. Heteken át gyakoroltatták. Nyúlfutásra oktatták a kövérek. De igen elégedetlenek voltak vele. Ilyen rossz tanulójuk még sose volt, ingatták a fejüket, és három hét múlva előhoztak egy teknősbékát. "Na, mutasd meg neki!" - mondták, s a teknősbéka fél nap alatt végigcsoszogott a kerten. "Na, látod, ez az! - mondták a kövérek Aromónak. - Ez az igazi nyúlfutás. Látod, milyen szépen ingatja a fejét, milyen kecsesen rakja a lábát?! Igaz, a gyorsaságát még icipicit fejleszteni kell, de akkor is így fut egy igazi nyúl." Aromo igen mérges lett, azt se mondta fapapucs, csak zsupsz, átugrott a kerítésen, és uzsgyi neki, vesd el magad! Isten veled, nyúlfutásra oktató tanfolyam! A kövérek meg: "Utána, utána, hiszen még nem tud rendesen futni, fogják meg!" De mire kettőt léptek, Aromo farkincája végét se látták. Nosza, vérebeket eresztettek utána. Így találkoztam Aromóval. Futott, mint a nyúl, nyomában a vérebek.
- S azóta ő is itt él.
- Ő is - bólintott Mikkamakka. - Meg itt él Vacskamati is. Olyasféle szerzet, mint én - nevetett rám a macskaforma képével. - Bent élt a városban, igen szerette mindenki. csakhogy.
- Csakhogy?
- Kicsit szeleburdi.
- Az igazán nem nagy baj - mondtam.
Mikkamakka elgondolkodott.
- Nem nagy. Bizonyos körülmények között nem nagy - mondta kis hallgatás után. - Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. "Jaj de jó - kiáltotta Vacskamati -, megyek veled!" A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokartoztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. "Jaj!" - kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja meg nem tudja, mit gondoljon, ő is kiugrik az óriáskerékből, de akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált, rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfőképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul csinált, és sírdogált odahaza. Akkor aztán.
- Becsöngettél hozzá - mondtam.
- Be - bólintott Mikkamakka. - Elhoztam ide.
- Most is olyan szeleburdi?
- Most is - mondta Mikkamakka -, de azért majd megszereted. Mi is szeretjük mindannyian. Még Nagy Zoárd is szereti.
- Az kicsoda?
- Nagy Zoárd a lépkedő fenyőfa.
- Tud menni?!
- Tud. Azt kérte annak idején egy tündértől, hogy engedje őt vándorolni. Nem akar örökké egy sziklás hegyoldalban állni egy tölgy meg egy bükk szomszédságában, örökké ugyanazt a völgyet nézni, ugyanazt a folyót. "Pedig nincs annál szebb - mondta neki a tündér -, mint háromszáz évig nézni egy völgyet. Egy percig nézni nem érdemes, húsz év nagyon kevés rá, de háromszáz év. az igen!" De Nagy Zoárdnak aztán beszélhetett! "Jól van - mondta a tündér -, mehetsz!" Na, el is indult Nagy Zoárd. Megjárta a sivatag homokját, a tengerek partjait, szigeteken járt, délszaki földeken, jéghideg északon. Talán nincs is olyan hely, ahol Nagy Zoárd ne járt volna. Igen ám, csakhogy egyszer elkezdett sajogni a szíve. Újra látni szerette volna a völgyet, a folyót, szeretett volna elbeszélgetni a tölggyel és a bükkel. Fogta magát, hazament. Van lába, megtehette. Otthon aztán úgy érezte, hogy ez nem ugyanaz a völgy, nem ugyanaz a folyó, s a tölgy se meg a bükk se ugyanaz. "Ez nem ugyanaz a hely, ahol születtem!" - kiáltotta, és nekivágott a világnak, hogy megkeresse azt a völgyet, azt a folyót, azt a bükköt és azt a tölgyet. Járt, járt körbe a világban örökké, szakadatlan. De hogy találta volna meg, amit keresett?! Belefáradt, elszomorodott.
- És akkor találkoztatok.
- Igen - mondta Mikkamakka -, találkoztunk.
- Köztetek jól érzi magát? - kérdeztem.
- Járkálhat kedvére, álldogálhat kedvére - mondta Mikkamakka. - Lehet, hogy néha elvágyódik.
- Miért nem megy akkor el?
Mikkamakka elmosolyodott.
- Mert tudja, hogy szükségünk van rá. Karácsonykor feldíszítjük, gyertyákat teszünk rá. Ha elmenne, ki lenne akkor a karácsonyfánk? S boldog ám ő is a gyertyáival meg a díszeivel, csak látnád!
- Talán egyszer meglátom - mondtam.
- Lehetséges - bólintott Mikkamakka, és kicsit abbahagyta a beszédet, mert éppen hegyre kapaszkodtunk. Csak fönn a csúcson szólalt meg újra. - És velünk van Szörnyeteg Lajos is.
- Szörnyeteg? - csodálkoztam. - Annyira csúf?
- Hát nem valami nagy szépség, az biztos - mondta Mikkamakka. - De csúfnak se csúf. Mondjuk inkább csúnyácska. Meg hát. - elhallgatott.
- Meg hát?
- Nem is egy lángész. Tudod, olyasféle, aki egy hétig is eltöpreng azon a kacifántos kérdésen, hogy mennyi kettő meg kettő. És egy hét töprengés után nagy boldogan kisüti, hogy öt. Na de ha arról van szó, hogy éhes vagy, és Szörnyeteg Lajosnak egy darab kenyér van a kezében, szemvillanás alatt megfelezi veled. Ha valami bajod van, mindenkinél hamarabb észreveszi, és mindenkinél hamarabb próbál segíteni. Úgy is hívjuk: a legjobb szívű behemót.
- S ő hogy került ide?
- Tudod, milyenek az emberek. Mást se tettek, csak nevették szegény Lajost. Járatták vele a bolondját. Elküldték a patikába velős csontért. A henteshez meg aszpirinért. És ő meg ment, segíteni akart. Gondolhatod, mekkorákat nevettek rajta. Egyszer igen éhes volt, és meglátott egy böhöm embert. A böhöm ember nagy szelet húsokat evett kenyérrel meg kovászos uborkával. A kovászos uborkát igen szereti Szörnyeteg Lajos. Jó messziről, vágyakozva nézett a böhöm ember felé. Az meg odakiáltott neki: "Látom, éhes vagy! Szaladj el, hozzál nekem fából vaskarikát, és akkor kapsz a húsból meg az uborkából. Kenyeret is kapsz!" Lajos már futott is. Majd csak megleli valahol azt a fából vaskarikát. Ami nincs is.
- És meglelte?
- Meg - bólintott Mikkamakka. - Mert találkozott velem.
- Azóta itt lakik a Négyszögletű Kerek Erdőben - mondtam.
- Itt - folytatta Mikkamakka -, akárcsak Dömdödöm.
- Kicsoda?
- Dömdödöm. Azért nevezzük így, mert csak annyit tud mondani: dömdödöm.
- Semmi mást?
- Semmit. De azért nagyon jól megértjük, akármit is akar mondani. Néhány nap alatt te is megérted.
- Ő meg, ugye, azért jött ide, mert odakint senki se értette meg, és ki is nevették - mondtam.
- Lehet - válaszolta Mikkamakka -, magam sem tudom pontosan. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl azt állítja, hogy Dömdödöm tudna beszélni, csak nem akar.
- És miért nem?
- Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!." Mi az, hogy "de ha még egyszer" - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem.!" - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek." "Mi az, hogy igazán?!- háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.
- És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? - kérdeztem.
- Egészen bizonyos lehetsz benne - mondta Mikkamakka -, ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.
- Már tudom is, hogy kinek mondta - csillant fel a szemem, de Mikkamakka nem válaszolt. Előremutatott.
- Oda nézz! Ott vannak.
Bizony ott voltak valahányan. Futottak elénk. "Isten hozott benneteket!" - kiabálták. Ölelgettek engem is, mintha ezer éve köztük laktam volna. Egyszer csak a nagy lármában hozzám fordult Mikkamakka.
- Akartál valamit mondani?
- Csak azt akarom. csak annyit akarok - dadogtam a hirtelen felzengő csendben -, hogy dömdödöm."
|
15:00 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this | Tags: mm, szeretés
Friday, June 13, 2008
"mit tegyek, hogy megtarthassam?"
Energia, Alsó Tábla, Befogadás, Ötödik Kulcs
14:05 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this | Tags: keresés, mm, szeretés, találás
Sunday, May 25, 2008
paszuly
tök rossz, sőt, azt mondom, amit először akartam, hogy kurvaszar(!) az, amikor az van, hogy van egy valamiféleség, amiből egy mégvalamibb valami lehetődne. de nem lehetődik.
olyan ez, mint egy futónövénymag, a földre dobva. kikel valami gyenge kis valamicske, de nem nő magasra igazán, mert nem talál kapaszkodókákat magának.
és még a böngészőm is szar. minden böngészőt hazavágok? hihetetlen.
miért nem akarnak soha nőni jól a futónövénymagjaim? biztos nem jó földbe vetek. dehogy biztos!... franc. pedig öntözném, sütném neki a napot... háládatlan kis dög. nem nő, nem terem.
és nekem ki süt napot? kire napraforoghassak? kurvaélet!
jó is, hogy kitalálta az epret, az indával.
meg még finom is. :)
00:50 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Friday, May 23, 2008
piszkálnak a féleségek
nem bírok magamhoz térni a "hihetetlen" és megmagyarázhatatlan féleségektől, amik egybeesnek. annyira valami, hogy nagyon eszméletlen!
kicsit olyan a hatása, mint a vattacukornak: látod, hogy milyen, nagy, puha, habos-babos, könnyed, légies, édes meg minden, elvarázsol, és amikor a szádbaveszed, hogy átérezt ezt a vattacukorságot, akkor már csak egy összetöppedt kis cukorkóc lesz belőle a szádban, ami már csak édes, és valahogy mégsem tudod átérezni az egész vattacukorságot... pedig tudod magadból kifelé, hogy milyen a vattacukorság. de mivel magadban belül nem tudod megtapasztalni, ezért csak nézzük, beszélünk róla, próbáljuk érzékelni valahogy, és gyönyörködünk benne... asszem vmi ilyesmi. ezt most találtam ki.
tényleg olyan ilyenkor, mintha vki nyitva hagyta volna az ablakot egy másik dimenzió felé, és bekukkanthatok :) mert annyira nem álomszerű, hanem sokkal inkább valóságszerű, szóval tényleg olyan, hogy hú, ez most vagy egy másik élet erős emlék-érzése, vagy tényleg összenézek a lelkem egy párhuzamos csöppjével, ami ugyanúgy én vagyok, az én egész, valahol lebegő lelkemből ugyanúgy, csak egy másik egy csöpp, mint ez az álmodó énem, aki máskor, máshova, máshogy csöppent a földre élni.
néha ki tudok borulni magamtól, attól, ami velem-körülöttem-körém történik, ami körém zajlik, és észreveszem, mert mindent észreveszek, eccerűen nem tudja elkerülni a figyelmem semmi, és jelentőséget tulajdonítok. (ági, ezek jó szók így :)) vagy összefüggesztek. valahogy rá vagyok kapcsolva vmi hálózatra, amin folyamatosan jönnek ezek a...grr, nemtommik!!, és áramlanak belém, és mindnek +van a helye. tök durva! mi lesz, ha elfogy a hely? elfogyhat? mi lesz, ha nem tudom eltenni ezeket a helyükre? mi lesz, ha nem lesz időm rendezgetni őket? mi lesz, ha nem lesz időm gyönyörködni a táramban? kicsit félek ilyekor, ilyenektől, nehogy elvesszenek, és féltve őrzöm, és porolgatom őket :) és megosztom azzal, akivel.
lelkem mély bugyrának titkait :)
és a másik meg? a féleség-előrelátás? hogyvanez?
csak nyalogatom a vattacukor-felhőt...
17:35 Posted in belül | Permalink | Comments (1) | Email this
Monday, May 12, 2008
szeretés
ah, srácok, olyan jó szeretni.
miért nem szerettek? nem engem, hanem egyáltalán mondom.
tanuljatok meg szeretni, jó?!
és tanuljátok meg a szeretetet elfogadni, jó? a passzív szeretvelevés nem elég olyankor, amikor már tudsz róla, hogy szeretve vagy. nem elég csak szeretnivalónak lenni. nem lehet elég! valamit kell vele kezdeni, kedves helyre tenni, viszonozni kell, ez a törvény...
16:50 Posted in belül , kívül | Permalink | Comments (3) | Email this
Sunday, April 20, 2008
héjam
csak a héjam vagyok.
besózott, mint a kertben összeszedett csigákat anyám;
besózott, én meg belül összezsugorodtam,
összetöppedtem, összecsoffadtam.
csak a héjam vagyok.
kiabál a kicsi Belül, hogy hadd legyen nagy megint,
legalább akkora mint a hangja!
de nem hallja Az, Akinek...
nem akarja? igen, valószínűleg nem is akarja.
csak a szájával mondja h jó volna...
összezsugorodtam, és csak a gyűrött csomagolásom vagyok.
összegyűrötten, a sarokba dobva porosodik a pici én Belül,
ugyanúgy az életnagyság én, kívül, a "csak héj".
a kis Belül vágyik megint kitölteni a héjat, sőt, túlduzzadni!
mert az a fajta feszültség, az mámorítóan jóóóó.
dehát... azt nem lehet csak úgy,
hogy odaállít szegénykém egymagában,
minden fájdalomtól védtelenül.
mert kettőn áll a vásár. és az egyik nem én vagyok...
összegyűrten és a sarokba hajítva
zselenszky rímel az apró Belül hangjaira.
...mint mindig.
14:40 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Tuesday, April 15, 2008
álom-alak-való-szerű
álmodtam én már vele. régen, sokkal régebben. ma ropitologatás közben felötlött, nem!, belémhasított a kép, és az érzés, és az asszociációm is a földbe döngölt.
az álom pedig egy házibuli, vagy vmi többemberestörténés egy házban, ami érzésre mint a győrújbaráti tábor kuckói. (asszociációm, és való ez? hát, amennyire.) finom, fából levős részek, takaros. kicsi (talán barna) falépcső bent az emeletre, gyér világítás felülről. a kanyarban ülök, nem csak úgy, hanem valami, de már nemtudom pontosan. (magamat ismerve gondolnám, h szüpürtyültem vmit, vagy vkivel csevely, v telómat basztathattam, vagy a fülbevalóimat, ilyesmi. mindegy is, tökmindegy...) a lécsőről lefelé baktat az emberalak, akit nem ismertem nagyon akkor, amikor álmodtam. a fejét lehajtotta, ahogy jött lefelé a lépcsőn. nem láttam teljesen, de tudtam az arcát.
ő az. egymásra(-ba?)néztünk, és elment mellettem.
mit sem változott az emberalak: nézünk egymásra(-ba?), és elmegy mellettem.
23:51 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
szemszög (szög a szememben)
He's riding in the desert and he's heading into nowhere
The sun is showing him the way, he's riding alone
He's looking for adventure, 'cause he's left his girl in Texas
He's a stranger and he's riding alone...
jó.
párhuzamosan, mollban:
He's riding in the desert and he's heading into nowhere
The sun is showing him the way, he's riding alone
I thought I had adventure, but my boy's left me in Texas
I'm heartbroken and I'm crying alone...
áhh, túldramatizálok. hülye liba!
23:32 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Monday, April 14, 2008
eljutva arra a pontra, hogy...
eltörte a szárnyaimat, s most csak vergődöm a földön, és képes végignézni, ahogy egyre fogy a szuszom, aztán már oda se mer nézni, hátatfordít, és elkullog, mintha meg sem történt volna, vagy besorolja a többi közé (hogy "hát, a szárnyak már csak ilyen törékenyek, és amit el lehet törni, azt eddig is eltörtem"), mert neki úgy kényelmesebb.
miért fogad be egy madarat, ha ő sem tud leülni az ágra a lombok között? miért épít kalitkát egy madárnak? bármilyen kényelmes is kívülről, nem lehet szabadon szárnyra kapni! s ha elzsibbadnak a szárnyaim a szoros kötéltől, ki tudja fogok-e tudni lendületemmel repülni még valaha? sírok.
20:20 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
gá!
ó basszátok meg nem bírom, nem, nem, nem! nem bírom elviselni! én mindárt odarohanok hozzá és beleölelek! nem bírom ki! ez így nemjó! agyonverem! ne is lássam! kurva iwiw is! alig bírom ki h ne nézzem meg a képeit! (nem mintha nem lennének kinyomtatva...) AÁÁÁÁÁ-Á! faszom, mekkora hülye picsa vagyok! egy hülye picsa, egy hülye liba! GÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!
felkötöm magam!!!
20:05 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
március 13-ról
na hogy az a levél meg éppen március 13-án jelent meg a Nap-blogon.
és ki emlékszik még, hogy mi volt március 13-án? na? na mi?...
mennyivel egyszerűbb lenne az életem, ha én nem én lennék, vagy akár csak nem lány, vagy nem ember. mit izgatnának akkor engem dátumok, egybeesések, "véletlenek"! (bár tudjuk, hogy én nem hiszem a véletleneket.) mit izgatna bármi is!...
csak én vagyok érdeklődő? megfigyelő? meglátó? kívülről befelé tudó, másból-magamba-magamból-másba-átélni-akaró? rossz ez? miért fáj?
és az miért van, hogy én próbálom minél jobban szűrni, h mit engedek ki magamból, tekintettel a bárkire, nehogy neki az fáj legyen. más meg? senki más nem működik így? az élet elbaszott mártírjának érzem magam néha. hogy nem tudok úgy működni, ahogy "kell". hanem úgy működöm, ahogy SZERETNÉK. ahogy jónak tudom, amilyennek szeretem magam, és amilyennek azt a lényt képzelem, aki nekem, értem működik. (de csak működne, mert nem működik.) de amilyennek azt a lényt magamnak szeretném. és teremtődhetne az egymás. nehéz ez? szerintem egyáltalán nem nehéz. tök egyszerű. tök könnyű. nemcsinálni a nehéz! ezzel küszködök most. hogy ne szeressem. mert nem lesz már olyan, amilyennek szeretném azt a lényt, és/vagy magamat az egész helyzethez. el van baszva. elbaszta.
de hát csak küszködök...
17:00 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Sunday, April 13, 2008
aznapi olvasnivaló
ezt katt, és itt van a belsejem. megint, mindig máshonnan, másoktól, de én nem tudom soha úgy megfogalmazni, körvonalat rajzolni neki, hogy az kívülre is átlátható/érezhető legyen, hanem csak úgy maszatolok vmit foszlányokkal... mások meg igen.
zselenszky meg pláne úgy szavakba tud önteni, (vagy én vagyok vhogy szavai-alakú?) hogy az mindig olyan telistelitalálat! ez felfoghatatlan. ő találja ki, hogy milyen vagyok belül, vagy én simulok a hangjához? vagy egyiksem, és mindkettő?
irigylem, hogy ő így meg tudja fog(almaz)ni a Belsőt. (az enyémet is ;))
23:25 Posted in belül | Permalink | Comments (1) | Email this
gyötör (milyen buta szó ez már?? :D)
olyan gyötörhetnékem van, hogy az valami csodálatos.
gyötröm magam, gyötrök másokat. nem mintha annyira élvezném, mert annyira azért nem. eppicit igen, annyi kell is talán az önzőségemnek, hogy ne haljon éhen... úgy szeretnék kegyetlen lenni (jóllakatni), mert így most csak befullad a sok feszültségem, és belül robban, és belülről vágnak belém a szilánkok. legalább ha ki tudna jönni belőlem, nem belém vágnának. (hanem nyilván másba szerteszét, de ha ki tudnám hozni magamból, nem is az a fajta lennék, akit érdekel, hogy hanem akkor kibe... úgyhogy erről asszem ennyit.)
olyan hülyének érzem magam, olyan szerencsétlennek azért, amilyen vagyok, hogy olyan vagyok, amilyen, és nem is megy a másmilyennek levés, és de így viszont meg nem lehet túlélni ezeket a köcsög dolgokat ebben a köcsög világban. vagyisháthogyizé nagyon nehezen, és fogcsikorgatva, még ha ez nem is látszik...
na és miért nem? na, miért? mert belülre fullad be minden csikor.
azértbazmeg, azért.
meg jó hülye is vagyok, hogy ide rámolok ki, ahelyett h püfölném az ágyamat!!!
nem. énekelgetek, mint eddig, és heverészek, mint eddig, és járatom az agyam, mint eddig, és szomorkodom, mint eddig (csak most mélyebben... :/), és nem bírom összeszedni a kis foszlányokat, hogy kezdjek velük vmit, hogy vhova levezessem vagy kidobjam őket, el a francba velük. csak foszlonganak bennem, csomagolgatom őket jobbról-balra, balról-jobbra itt bent, én meg "áááááááá", mert ez már nem egy visszatekinthető dolog. nem akarom, h az legyen, meg hogyan is lehetne már? ha így se megy, akkor mégis hogyan máshogyan? máshogyan? hogyan?
áh.
22:40 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
a, cs, d, t,...
apátia, csalódottság, düh, tehetetlenség, tehetetlenség, düh, apátia, tehetetlenség, apátia, apátia, düh, csalódottság, tehetetlenség, csalódottság, düh, düh, düh, apátia, tehetetlenség, csalódottság.
22:17 Posted in belül , csak úgy , izé+bigyó , kívül , lények , többemberestörténések | Permalink | Comments (0) | Email this
Saturday, April 12, 2008
az oroszlán gyengesége
tudni kell, hogy a sweeney toddban van, és látni is kell, de hallani legalább. ezt itt, ni:
"green finch and linnet bird, nightingale, blackbird,
how is it you sing?
how can you jubilate sitting in cages,
never taking wing?
outside the sky waits, beckoning, beckoning,
just beyond the bars,
how can you remain starring at the rain,
maddened by the stars?
my cage has many rooms, damast, and dark,
nothing there sings, not even my lark...
larks never will, you kow, when they're captive,
teach me to be more adaptive...
green finch and linnet bird, nightingale, blackbird,
teach me how to sing!
if i cannot fly, let me sing..."
/sweeney todd/
rohadt ketrec, hülye kötél a kezemen, ostoba szögesdrót a szárnyaimon!!!hülye, hülye, hülyeeeeee...!!!!
béééééna, tökfejjj, nyúúúúúúl!!!!!!!!!!!
mert NYÚÚÚL!!!!!
"az oroszlán gyengesége a nyulak bátorsága.... AAAAÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!"
/30y/
érezze mindenki, hogy nekem milyen most, és tépjétek ki innen, mert
ÉN
NEM
TUDOM!!!
vegyétek-vigyétek, nem kell, nem azért, mert nem, hanem mert nem tudok mit kezdeni vele. biztos ti sem tudtok, de vigyed el inet!
most megint milyen állat vagyok? egy kifordított héjú sün, talán. egy begubózott tatu, és mégsincs belül benne az állat. egy üres csigaház vagyok. egy zsiráf három csomóval a nyakán. deformált vagyok, és mutáns.
vinnyoghatok az ablakomban ülve, és kesereghetek a toronyszobácskámban, hogy "oh-oh, milyen csúnya ez a világ...", vagy leszarhatom magasról, és túlélhetek én is érzelmek nélkül, szívtelenül. hülye kettős személyiségem, megszakadok, nem bírom magamegymást! úgy keseregnék, meg sopánkodnék, meg oldanám, de nem tudok, mert tehetetlen dühöm van (fel tudnék robbanni!!!), és apátia is, és "kurvaélet" és ez el akarja nyomni az érzékeny lelkemségét a magamnak. és néha nagyon is sikerül neki. hozzám közelebb áll a kesergés, amivel el tudom simítani a vad hullámokat, ugyanakkor követelős és gyorsan túl akar lenni a keseren a morc énem, és rámerőszakolja, amilyen nem vagyok. és én már nem tudom, hogy mivan. hogy velem mi van, és hogy mással mi van.
összekuszálódtam. felborzolt, összekócolt... rrrrrrrrrrr...
ejj, assszemét!
12:10 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Wednesday, April 02, 2008
régóta, vegyes, mindenféle...
nem leht igaz. á, ilyen nincs is. hogy ennyiféle? az meg végképp a csúcs.
miért kell mindig vminek lennie? minek? a rohadt életbe már. vagy azért, hogy legyen már valami, vagy azért mert nem bír nemlenni, vagy mindkettő.
de ez nem lehet igaz már, úgy feszengek, hogy legszívesebben felrobbannék, és miért nekem kell felrobbannom az idegtől bazmeg, miért? közben meg ott van, motoszkál, hogy hát dehogynem tegyem ki, szabadon, akinek, de közbenmegközben meg azért mégsem rámolhatom ki magam csak úgy, sebtiben felállított kecseklábú asztalra, heveny mozdulattal gyorsban felterített majdnemjól kinéző, de a kulisszák mögött tudjuk, h elnyűtt szőnyegre kiteregetni a "hadd egyem meg melegébe"-finomságokat, amibe az ember szívit-lelkit beleteszi. aztán ha meg nem kell, (mert miért is kéne, hogy kelljen??? és jön az emberbetukmálás, a beleerőszakolás?) akkor én érezzem magam csalódottnak meg letörtnek meg felháborodva, hogy de miért nem? meg rosszul, meg szomorúnak meg fölöslegesnek? meg tökömtudja? hát a faszt. ez így nem frankó. ez így olyan izé. vagy nem? és megint csak túlérzékeny vagyok? de miért én?
figyu én vissza szeretném adni azt a kendőt. elmúlt a félesége. de ha úgy szeretnéd, töltsd fel megint.
és akkor megint ott a kiskapu? igen. nabasszameg. nem kell szeretnédni. ááách.
ich werd verrückt. ich bin immer so müde, doch ich hab kraft und platz genug im herzen an ihn zu denken und an ihn zu schreiben und so... und was bekomm ich dafür? not too much. if i had to defy our relationship i would say we let each other live freely. nothing more... or? tell me if yes! or tell me if no. i wont be happy about it but its so equal now i think... if someone has thoughts and doubts like this, what should (s)he do?
miakurvaannya van most már? rohadtkurvaéletbe olyan káromkodhatnék jött rám, hogy amacskarúgjameg. i dont give a shit about it. i didnt give a shit about it till now, but from now... he has to eat his hands and feet if he wants something. i dont fuckin care about his pains (by the way, he doesnt care about mines... so?) i fucked it off, i think i let him know too much, so this might be the gebasz, but man, do you think it should be working like this? do i want it too hard? i should show how lazy i am and i try but i just know that im not, or, that i do have expectations which i shouldnt do because it kills the wonder of the moment
gestern war ich an der ersten ofen, wo die sticklettis rauskommen. da hab ich ihnen gesungen, ich hab zu ihnen auf english geredet, es war soooo langweilig, ich hatte die zusammengebackene sticks zu selektieren. ich betete dass jemand mich wechselt und dass ich rausgehn kann, paar schluck von frischer luft und so :) ich saß da und guckte mir die zeilen an, wo kommen die zwillingsticks?...
and i found out that this fucked sticks are the twin-sticks (where two sticks stocked to each other) and that the twix is the same: twin-stix=twix! ha-ha-ha. sticky sticks. it was very funny, playing with the words. at least, the work wasnt that boring :P
im hungry. i go now.
23:00 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Friday, February 29, 2008
érzések - félelem
úgy tudok félni.
olyankor a világ megsemmisülni tetszik.
minden elsötétül, vak vagyok. alig hallok valamit, inkább csak belülről, gyors, hangos szívdobogást (mint hevimetál koncerteken a lábdob...) és ettől elkezd eldugulni a fülem. kiszárad a torkom, szomjanhalok. adnék ki hangot, szörnyülködnék, de nem jön, csak kaparássza a torkomat, már szinte fáj. nyelek, hogy ne karcoljon annyira, de nincs mit, kiszáradok. pillanatok alatt elönt egy niagarányi víz. elrohannék, szélsebesen, minél messzebb, de földbe gyökereztek a lábaim. kettészelve érzem magam: deréktól lefelé 30 centivel odébb állnaka lábaim, nem is érzem, hogy én lennék. halálfélelem, halálra vált arc. az agyam leblokkol, nem tudom kiötletelni, hogyan menekülhetnék. sandítok oldalra, hátha; de kicsi az esélye, félek h lebuknék.
és kész a pánik.
14:11 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Friday, February 22, 2008
a november ibolyái nyiladoznak itt...
hagymában levél, levélben hagyma...
az én mérgemet én keverem...
elhagyom szokásaim, fontosságom illan,
éneklésbe alélok már...
s az Erő eljön teljes ősmosollyal,
így lényem önmagába láthat...
de mit számít, hogy mi látszik?
még ha az is látszik esetleg, hogy önmagába láthat...
a valóságról azok tudnak csak,
akik virágzásra váltják ezt a kevés megleséget...
...melegséget...
hant vagyok, sárszagú...
bódító szántás-illat az idegennek,
ki mindenkor itt lép...
csak öregségemet szemlélni szökik be magas vázam mögé,
és mindig úgy jön: fájós félmosollyal,
mint aki utoljára láthat...
de mit számít, hogy mi látszik?
még ha az is látszik esetleg, hogy utoljára láthat...
a valóságról azok tudnak csak,
akik virágzásra váltják ezt a kevés melegséget,
...a valóságról AZOK tudnak csak,
akik virágzásra váltják ezt a kevés melegséget...
...melegséget...
09:25 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Monday, February 11, 2008
kutyulódás
kutyulódok, íme, tessék. nem akartam, de ilyen lett. bár még mindig nem tudom, hogy mi-e. mert lehet, hogy, de az is, hogy izé. értem? hát, bizonyosan.
egy biztos: kutyulódok mint a spagetti föltekeredvén a vellára...
elszállósom van, és csak úgy, bele a valamilyen semmiségbe...
vahhúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúrrh!
23:10 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Friday, February 01, 2008
kacifánt
minden olyan izé, csak kavargok, belül is kavarog, és ellapul, és laposan kavarog-kúszik tovább, abbahagyhatatlanul, mást nem tud. tök rossz ez a monotonság itt belül, színeset szeretnék, jót, hangosat, meleget. folyékonyat is. kifolyik a szemem, folyton nem látok jól, tök idegesítő, hogy hunyorogni kell, meg mereszteni a szemem, h el tudjam olvasni a vili megálló egyik végéből a kijelzőt, hogy hány perc. unalmas vagyok és unom magam, tele vagyok elképzeléssel és tervvel és közben olyan sokan vannak, hogy le kéne írnom őket, hogy meglegyen mindegyik, de mire leírnám, már nem tetszik annyira, mert tudom, h úgyse lesz belőle semmi, mert a sok más miatt nem lesz rá időm, hogy megvalósítsam, vagy vmi úgyis közbejön, vagy addigra már mégse lesz olyan jó ötlet. közben meg tudom, hogy dehogyisnem, tökjó ötlet. és még csak belehalni sem kéne h megvalósuljon némelyik. a másikfajta ötlet meg olyan, hogy sokféle, és nem jó egyik sem, a tökéletes variáció még keresteti magát, és mindig kicsit közelebb kerülök hozzá, de még mindig nem az igazi, de már kezdi. aztán mire ráérzek, hogy na ez már az igazi lehet! akkor pont kiderül, mire jobban megnézem, és elmélyülök benne, hogy élvezzem a megtermett ötletemet, na, addigra pont kiderül, hogy egy egészen aprócska kis részlet nem olyan, és akkor eldurran az agyam. a harmadikféle ötletköteg hasonló ehhez, de arra nincs annyi meditáció ágyban fekve, hanem könyvet lapozva, okosodva, okoskodva kitalálós. és abból abszolút csak egy variációt szabad már. csak egyet, de akkor azt nagyon. és azt nagyon kell akarni meg szeretni meg tetszeni meg csinálni akkor aztán, ha már. nem lehet azt csinálni mint a 2. számú ötletcsokorral, hogy variáció, mert az most történik. ezzel csak agyban lehet variálni és csak nagoyn picit és nagyon rövid ideig, mert hamar ki kell találni, hogy akkor mit is. után nem rendezhetem át... ez súlyos, és követel.
összeroskadok, tök nyomasztó minden, főleg ez a 3-as típusú ötletelés. miatta nem ereszthetem el a fantáziámat és nem rendelkezhetek a nyárral sem úgy, ahogy csak jólesik. pedig már szeretnék egy olyat. a tavalyi már majdnem... de még nem az igazi. ez is tök szar már.
sokat nyavalygok mostanában és sokat érzem rosszul magam és szomorú vagyok és kedvetlen és érdektelen és nemtom. unalmas is vagyok biztos. meg könnyen kiborulok. meg elegem is van már... mindenből. ki is mondta, hogy segít? ja, zé.
néha komolyan elgondolkodom, hogy miért ne? és tényleg: miért ne?
de sztem gyáva vagyok meg fáradt meg túl mindenbajom van, hogy bármit is tehetnék. nem is tudom.
az életből nem lehet szabadságra menni?
23:20 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Tuesday, January 08, 2008
egy régebbi, de örök szelet
kellene nekem sok koncert, emberekkel. majd valami.
asszem utálom a holdat nap nélkül. ez olyan mint a jin jang nélkül. fölösleges.
szeretem a kisherceget, és basszus, tök igaza van.
annyiradeannyira. nem akarok felnõni, de sztem nem is megy, és ezért olyan fájdalmas, itt körülöttem minden(ki) úgy kívánja hogy felnõjek, és úgy is veszik h már fel vagyok nõve, és néha tényleg, mert a kezemet nem kell fogni. de simogatni attól még jól esik attól, aki szeret, és én is. de nem simogatják, csak nagyonnnagyon ritkán, és akkor is csak kicsit.
a felnõttek miért nem éreznek? szürke szögletes sziklák. nincs kezük és szemük és szájuk. nem tudnak ölelni, kedvesen nézni, szépen beszélni. hidegek is.
én nem iylen akarok lenni és nagyon félek h egyszer velem is ez történik majd. én napsugár akarok lenni, meleg és csiklandós, és mosolygó. és színes szirmú virág a napsütötte, esõáztatta, szellõlengette zöld réten. és zizegõ levelû magas fa, madárfészkekkel.
ez most akkor nem illõ a 21-hez? nem érdekel, nem engedek belõle.
most a lila a kedvenc színem. nem az a buta lila, hanem a szép, lágy lila. bársonyos.
10:35 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Friday, December 21, 2007
tél, ünnep?
vajh miért nincs karácsonyhangulatom? de még tél se nagyon. hideg az van, de télszag, csak ritkán. nem az igazi. nincs köd, nincs pára, nincs víz a levegőben. nincs hó. hideg az van, csípős is. de más semmi.
és ez így nem kóser! tavaly még azt gondoltam, h a gyerekek 10 év múlva nem fognak a hóról tudni, csak könyvekből. erre: már idén is hómentes a tél.
ez nem fair!
kibaszott gecinagy globális felmelegedés van, ami kurvára nem kóser!
miért nem bírják észrevenni az emberek, hogy megyünk szépen a tönkre...?!
felolvasztjuk a bolygót, csak mert néhánynak az a fő hogy tele legyen lével. az ilyennek belseje elvész, lóvéval tömi ki. a szívét is, az agyát is.
mért az a fontos? miért a gazdaság az etalon? ...az egyisten? miért?
miért kell afrikával foglalkozni? miért nem lehetnek ők ágyékkötős busmanok, falándzsával, nádszál íjjal...?
miért kell indiával foglalkozni? mért pénzzel kell tömni őket?
a cunamisokat is miért pénzzel kell tömni?
meg a fejlődő országok, meg eleve ez a nevezés? miért a lóvé a fő? miért nem az h ki milyen ember? ki mennyire szereti a környezetét, az embereket, állatokat, növényeket, természet? és mennyire együttél ezekkel.
miért kell a városba költözni, miért nem jó a meghitt, tisztalevegőjű, csendes faluban?
miért kell áfát fizetni minden szarra? miért? még most nem is az h mire megy el, hanem egyáltatlán. miért kell mindenre rátenni egy lapáttal a pénz érdekében?
az ember csak haben akar... tök szar, és ostoba.
adni miért nem akar? miért csak eladni akar?
undorítóak vagyunk, sajnos. leköpöm magam.
nincs meg az az egyenes arány a hagyománnyal, környezettel, szertettel, ami kellene és még régen megvolt és jó volt és az ember most csak haben akar és nem figyel a belső hangocskára, meg a többiekére, csak harácsol mindent magának, és nem törődik. és aztán elvész egyedül ebben a ragadós mélységben, és beleegyveledik. nem veszi észre és nem is akar már mást, megvakul és meghülyül.
tönkretesz mindent.
génkezel és sugároz és tömi a reklámot és elad és tunkolja a másik fejébe a venniakarást, a haben-akarást. hogy más is csak haben akarjon.
én nem akarok haben, én érezni is akarok, meg adni is, lépni, és szaladni, repülni és gondolni.
szóval jól megy a sok co2 ami nem is lenne baj, de nincs zöld, ami elvinné és helyette adná az o2-t. még a zöldektől is megvonjuk az adhatóságot. pedig ők igazán adnak, élet, levegőt, helyet.
de persze ami nem CSAK nekem, e/1-nek, egónak jó, az már nem is jó.
végül jó meleg lesz, elolvad a jég, elpárolog a tenger, meghalnak a korallok, jegesmedvék,
fókák, pingvinek,
nyúzzák a prémes tigrist, lopárdot, ...nagymacskákat, csontozzák az elefánt, megfosztják a madarakat az egyetlentől, ami nekik van és nekünk nincs: a szárnyalás szabadságától, kivágják az esőerdőket, hogy azt a kevés talajkát, ami ott van, hadd mossa el az eső, kilakoltatják az erdők, vizek állatait, növényeit, mert ipari és emberi célra majd biztosan nagyobb hasznuk lesz mint ökorendszerként...
tököm tele.
na, szóval jó meleg lesz, lehet majrézni h eltűnnek szigetek, városok, földrészek.
én azon aggódok, hogy az klímák beklimaxolnak
és minden időjárás megbolondul, tessék, cunami, földrengés, égszakadás, földindulás, ennyi.
és nincs télen hó a kontinentális éghajlaton. normálisez? dehogy!
valahogy le kéne fejezni azokat a seggfejeket, akiknek kék a vérük és a bőrük alatt is zsé van, de sosem elég nekik és a vállalat meg a cég érdekei, hogy tönkretegyük a bolygót, akinek embereit egyébként szolgálják azokkal amit tevékenykednek, gyártanak, satöbbi (?) na, és azt hiszik, övék a világ, és csak a pénz a fontos. dögöljön meg aki így gondolja a természet rovására.
tök kiborító.
tél és karácsony hó nélkül...
12:35 Posted in belül | Permalink | Comments (1) | Email this
Wednesday, December 12, 2007
AHAAAAAAJJ...!!!
ORDÍTOK BELÜL! RONDÁN IS BESZÉLEK! IGEN!
TELE VAN A TÖKÖM MAGAMMAL!
Á!
ELEGEM VAN MAGAMBÓL!
TÖKNRETESZEM MAGAM, PEDIG NEM AKAROM!
KELL VMI DRASZTIKUS, DE FÉLEK!
NYUSZI VAGYOK!
Á!
ELEGEM VAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAN!!!!!!!!!
07:55 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
elfelejtős mese
asszem az a baj, hogy a gimiben túlságosan hamar és mélyen belémégették, hogy mindig mindent elfelejtek, és ez most kurvára idegesít, mert nem is igaz!... csak már akkor kezdtem elhinni magamról, amit mondanak, és tessék, most rettegek a saját agyamtól.
aaj, meg az is olyan durva, hogy olyan neszeket hallok, mintha vki elsurranna-elsuhanna mellettem, mikor semmi nincs ott. olyan mintha vmi szellem lenne mellettem, és hozzámérne kicsit.
dilis vagyok? mi van velem?
rohadt egy életmódom van, az biztos, nem normális, az is biztos.
már kellene visszaállni, de nem bírok olyan gyorsan, mint kéne, csak nagy nehezen.
nem látok napfényt, csak ami a függöny körvonalánál belopakodik.
tessék, mehetek aludni, hulla fáradt vagyok.
igen, ilyenkor... rohadtéletbe...
07:53 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
megy az agyam
folyamatosan annyit akarok írni, hogy tiszta agymenés a fejem, tombolódnaka gondolatok és összekuszálódnak. nem jó érzés, mindig rettegek, hogy elfelejtek vmit. öszefolynak a gondolatok, és rémeket álmodom, összavisszaságokat, baromságokat, valóságos baromságokat. aztán ezek közül van, ami annyira valóságos, hogy azt hiszem róla, hogy tényleg megtörtént, pedig nem is... zavarbaejtő.
nem is mindig tudom eldönteni, hogy álom-e vagy valóság?!
elkeveredett a bankkártyám, nem találtam a helyén, és van egy olyan képem, hogy kipotyognak dolgok onnan, ahol a kártyát tartom, de a kártyára nem emlékszem, és arra sem, hogy ez megtörtént-e, és ha igen, akkor mikor-hol.
nézelődöm, jönnek, dúlnak az infók a fejembe, és az agyam összezavarodott, mindent összekever, és az egészből borzasztó bizarr álmok szövődnek össze.
itt van a karácsonyi besózás, hogy ajándékajándékajándék, és annyira ötlettelen vagyok, hogy alig bírok kifundálni vmit az embereknek. eszméletlen. és tényleg!
le vagyok nullázva. nemtudom mi van velem.
közben meg olyan dolgokon pörgök, ami megcsinálós, elintézős, megbeszélős, elgondolkodós, és nincs időm, meg erőm ezekre, meg pénzem vagy nemtom, és olyan rossz, hogy tudom, hogy annyi minden ilyen van, és már nemtudom h hova írjam fel, h vhol meglegyenek, mert a fejemben nem fér el ennyi gondolat, ötlet, elmélkedés, hanem időnként váltogatják egymást az elemek, és akkor a vágyaim kategóriába jön egy koncert, amire már megvan a jegyem, és az álmok közé egy blogbejegyzéscím (sopte - bikinivonal), és a gondolkoznivalók közé az elintéznivaló, elintéznivaló közé a csinálnivaló...
asszem rajzolok egy táblázat, ahol szépen el fogok tudni igazodni madj a sok agymenésem között.
jó?
07:47 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Saturday, November 17, 2007
blablaságok
szeretem a kakaót, de nagyon ám.
a főzőset meg főleg, jó nagypapás, nagyis...
mindig lesz vmi szontyolódnivaló, folyton belémcsíp itt-ott, titkon, lesen áll, és úgy. amikor kedve tartja, és belémfáj, közben talán vigyorog is kicsit.
időnként betáltosodok. mint ma. készen van minden, szép. najó nem minden, dehát csak hajszál.
tényleg olyan vagyok, hogy más szemében a szálkát is? nem vettem észre magamon. néha igen, de olyankor csak magamban jegyzetelek, de nem, direkt nem vagyok olyan! nem vagyok kötözködős! vagy most akkor de? csak utálom néha és azért? nem tudom elhinni.
megyek aludni.
05:34 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Saturday, November 10, 2007
nem megy
nem tudok aludni! képtelen vagyok! nem bírok!
egyfolytában álmodom, és csak baromságokat álmodok, és nem pihentető és lefáradok alvás közben!!!
és zokni vagyok.
01:55 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Sunday, November 04, 2007
hú de rég.
megint rég voltam. pedig van mit. mindig van mit. mindig akarom is, de nem jut. csak gondolatban. jó lenne ha telepátia, és persze, teleport. irtó jó.
van megint kis ficak. nem tetszett h nem volt, még most se nagyon de elmegy.
burkoltan, olyanom van.
nyughatatlan nyugtalan vagyok és nyomasztanak még. kellene mindenféleség, és főleg idő. pont az, ami folyton folyvást foly.
nem jók a korlátok, ki akarok hajolni. nem enged.
dobókocka. jó forma.
da vinci, jó fej. majdnem sírtam. mighty. és a többiek is.
a másik meg? kicsinykedik. azt hiszi. de nem áll jól neki, nem jó!... nem veszi észre a szívével. az agyával meg csakazértis azértsem. undok, az. hiányzik de így nem tudok odamenni hozzá. így én nem is akarok. így én nem is akarom. néha főleg ilyenkor meg pláne. puhítani is csak kalapáccsal lehetne... másként kígyó lennék a keblén. (kebel, milyen buta szó. nem tetszik.)
nem tetszem már magamnak, nincs az a plussz, ami eddig természetes volt, és rész, és egység és egész és tartozék és kacat és asszem főleg a zene hiányzik, az énekelés meg a táncolás, semmi belső életem nincs már és az angyal kezd összetöpörödni öregségében, magányában, a csontjai ritkulnak, izmai sorvadnak, fogai kihullanak, a bőre ráncot vet, haja megőszül, szeme hályogosodik... és nagyot hall majd :(
nem akarom.
frissítsem fel magam!
valami kell.
könyv nem jó. kép nem igazán jó, hang kell. jó sok, sok jó hang. új és régi, de nem unalmas. kell!
unatkozik, ott, belül. néha sír is magában. néha én is sírok vele. nem is néha...
01:00 Posted in belül | Permalink | Comments (3) | Email this
Friday, July 27, 2007
-5
picsába, néha de lennék a saját húgom!
néha kicsit mi lenne, ha le dobhatnék magamból 5 évet.
néha, egy pötit...
17:29 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Saturday, July 21, 2007
barátosném!
van legjobb barátnőm, töltöttem vele. meg a másféle legjobb barátnőimmel is, és tök jó volt.
jituval nagyon régen találkoztunjk úgy, belavalóan, és most de. még vmi buliszerű féleség is volt. meg sok cigi. meg nagyon sok nagy beszélgetés. kibeszélős, pótlós, minden. olyan jó volt lenni és érezni azt a nálukságot. olyan volt, mint régen. nosztalgikus, meg aktuális is azért.
a másikokkal is régen találkoztam, és most nálunk voltak. nem tudom, mennyire érezték bele magukat a nálunkságba, de nem is ez volt a fő. hanem a megbeszélés. de mentünk dunára, volt pancsolás, léhűtés. c$ac$ogá$ i$ volt. meg éjszakába belebeszélés, teraszon, hűvösön, bundással.
jól esett.
23:55 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Thursday, July 19, 2007
hiánzás
no, idekeveredtem esmét, és látom, hogy kishalaim is vannak bizony, és most belegondoltam, hogy mennyire hiányoznak a kis kendtek nekem. mert nyíregyen vannak. én meg nem...
itthon punnyadok a padlóhűtött lakásban, és tanulnom is kell, és kupleráj is van. meg nemtom. fura így itthon, pedig mennyire hiányzott már.
kell látnom a kishalaimat!
de mire odajutok, már nem akkorák lesznek azok. :(
szomor.
10:40 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Wednesday, June 06, 2007
zwan
megvettem a zwan mary star of the sea-jét és most jó nekem. tök jó :)
már jó. sokkal jobb. kellemes nagyon. pihepuha :)
tavaszi-nyári szellő.
16:20 Posted in belül | Permalink | Comments (0) | Email this
Friday, May 04, 2007
szívkiöntés a barátnak
igazából a múlt héten akartam neked írni mert olyan magamalá lettem mint az állat. és egyszercsak hirtelen elkezdtél bazira hiányozni, mert itt nincs akinek kiöntsem magam...
tudod, olyan tehetetlen vagyok, hogy nem tok magamtól embereket, barátokat, barátságokat szervezni magamnak olyan könnyen, vagy egyáltalán, és így most eléggé el vagyok kallódva itt így, egymagam. jójó, van egy rajmundom. jójó van két szobatársam is; egyik pesten dolgozik meg végzõs, másik állandóanmindig a pasijánál van meg dolgozik. jójó vannak itt még haverok. de hát az nem olyan...
én szeretem a sok közös mindent veled, jókat, rosszakat meg mindenminden minden egyszerûen az összes mindent. ahogy mosolyogni tudsz, ahogy sírni tudsz, ahogy megfogjuk egymás kezét, ahogy megöleljük egymást... én úgy szeretlek!
és énnekem most mindenféle összejönni látszik, azt hittem a múlt héten, hogy nekem szar, de most kiderült: ezen a héten még szarabb nekem...
hát ja, az egy dolog hogy a suliban összejönneka dolgok, azt még tudom is egyengetni úgy ahogy, lavírozok hogy ne látsszak ki a lavírozás alól, védem magam a külvilágtól, attól, amibe vágyódom. hát normális ez?
amikor el vagyok engedve, akkor élvezem az élet, a napsütést, madárcsicsergést satöbbit, de nem tom mindig elegendi magam, vagy rajmi nem tud mindig elengedni, hogy nekem szabad-érzésem lehessen, mert keveset töltünk együtt és kellek neki.
de ez nem baj, és õ is kell nekem, mert keveset töltünk együtt, meg "milyen rég voltunk itt és ott" és "el kéne már menni". de nincs pénz, mert elakváriumoztuk, nincs idõ, mert vmikor tanulni is kell (és a világ végén lakom ebben az istenvertenagy városban) és annyi idõ meg erõ megy el napközben, hogy estére lemerül a duracell és bezuhanok az ágyba, és ez számonkérõdik rajtam...
és én kattanok meg pöccenek, mert nemigazhogymármegintnemlehethagynialudni haegyszerfáradtvagyok. de hogy mindig fáradt vagyok... igenbazmeg. mindig.
és nem csak fáradt, hanem kimerült is, és nem csak fizikailag, hanem lelkileg is.
szösz kikészült.
ez pedig úgy néz ki, hogy reggel nem bír felkelni, hullafáradt, kibaszott nyûgös-morgós, fényûzõ (egyenlõ nem kell a fény be a szobába hanem hadaluggyak), nem is tud már aludni, csak vergõdik és nyavalyog. felkelne, de szédül mint az állat. és gyenge. és visszaesik az ágyra. akkor kap egy bögre agyoncukrozott teját, hogy. de nem. szédül és bõg és zuhan és forog és bõg és kibírhatatlan és nyüszít. és csak bõg. és belázasodik. és nem érdekli semmi, csak bõg. (azon hogy minden rossz, semmi se jó, semmi se tetszik, így nem lehet élni, így nem tud élni és mindjárt ki is ugrik az ablakon /4 emelet/)
ez így volt, bõgtem szakadatlanul, nem értettem, hogy mi van velem és semmi nem volt jó.
ez tartott 2 napig, mi alatt mindenbõl elegem lett és mihelyt nem szédelegtem annyira, meg nem égett a testem, elhúztam a retek koliból, mert nem bírtam megmaradni.
rajmund feltehetõen utált, hogy ilyen vagyok, hisztis apátiás hülye picsa aki szónélkül elhúz.
de jól esett. jól esett otthagyni. otthagytam és örültem ennek. mintha sose létezett volna, és én jól tudtam érezni magam. nem volt idõm semmire az utóbbi idõben a tanulás és hospitálás dömping miatt, se mosogatás söprés felmosás mosás - ilyen hülyeségek, tudod. rendrakás, satöbbi. és mivel dúl bennem a pedantéria (családi vonás lehet...), gyûlölm, ha ezekre nincs idõm, nem azért, hogy megcsinálhassam, mert annyira imádom áztatni a kezem ebben a fos kemény vízben, hanem mert másképp nem végzõdik el. magától. mert csak én csinálhatom meg. na, hát ezen is örjöngtem egy sort magamban, ez sem volt jó, s úgy felbasztam az agyam, hogy még, és bocs h így mondom, de télleg.
a kútfúró béka segge alá kéredzkedtem be, hogy állapotomnak megfelelõen helyezkedhessek el. legalább is lelkileg. mert amúgy elhúztam otthonról, a leprateleprõl, kuplerájból és mentem egyetemre, netezni, aztán dolgom volt.
szerencsére még mindig nem nõttem ki a csodálatos terápiás módszeremet, mely szerint a sétával le tudom vezetni